Úgy hiszem, hogy amikor egy Baranta találkozót vagy edzőtábort értékelünk mindig törekedni kell arra, hogy a rosszat minél pontosabban leírjuk, s a hibákat ki ne hagyjuk, mert abból tanulni lehet, s érdemes. Hasonló képen pedig a jót, mely dicséretre méltó, s példaként állhat mindnyájunk előtt, a lehető legteljesebb, ám túlzásokat nélkülöző formában tárjuk a közösség elé.

Éppen ezért nehéz számomra most e sorokat írnom, hiszen a lelkem még ott lebeg valahol Bodaszőlő pusztáin…
Az edzőtábor legfőbb hiányossága talán a pontatlanság volt, hiszen – főleg az étel elkészülési idejének becslése miatt – néha kicsit változtatni kellett a terven, de úgy hiszem Magyar emberhez méltó módon helyesen és érdemben reagáltunk az ételek lassú elkészülésére, melyet azért a milyensége igencsak kárpótolt. Valamint az utolsó napon az ébredés is csúszott egy kicsinyt, köszönhető talán a korábbi fáradtságos munkának, no meg az esti táncháznak, melyet a Hajdú virtus nem engedett korán befejeződni… Reggel pedig az emberség, s a megértés legyőzte a precizitást, ami szerény véleményem szerint nem is baj. Így történt, hogy a futás egy jó fél óra csúszással kezdődött, ami szerintem még belefér. A pontatlanság úgy érzem többnyire nekem köszönhető, ezért persze a tanulságot magamnak is le kell szűrni, de azt hiszem bennem az emberség mindig nagyobb lesz, mint a fegyelem. Amikor kell, s igazán kell, hiszem, hogy mindenki a helyén lesz, s ezt az edzések idején bizonyította is a hajdú sereg.
Ami magát az edzést illeti, a korábban említettek miatt előfordult, hogy egybe kellett venni a délelőtti és délutáni edzést egy óra szünettel, amit a hajdúk becsülettel, s emberül álltak is. Aztán persze a kései ebéd után szabad gyakorlásba csapott át, ami gyakorlatilag a táncház kezdetéig tartott.
Ami a technikai tudás átadását illeti, azt hiszem az idő rövidségéhez képest elég jól sikerült… Birkózó és böllön fogásokat, új fajta reflexgyakorlatokat, hosszúbotot 1-30, rövidbotot 1-30, olyan kb. 20 féle egykezes botforgató technikát, némi ostoros tudást, s mindemellett vívni, vesszőt elkapni, s íjászpárbajozni is maradt időnk. Az edzőtábor végén lévő búcsúzkodáskor kiderült, hogy az ott lévők elégedettek voltak az edzőtáborral, s úgy hiszem ez mindent elmond.
Személy szerint én is sokat tanultam e három nap alatt, megtanultam a Mikepércsi öregek híres késezéséről még ránk maradt technikák javát, melyet oktatni azonban még nem igen fogunk, hiszen rá kellett ébredjek, hogy ezek a technikák nem igen valók a nagyközönség számára, túl veszélyesek, hatékonyak, és körmönfontak… Valamint a gyakorlás közben lényegében ráébredtem arról, hogy nincs értelme a böllön technikák számáról beszélni, mert gyakorlatilag végtelenítve lettek, és a lassan feledésbe merülő régi birkózó „szupertechnikám” trükkjére is újra rátaláltam, valószínűleg ebben az ősök szellemei is szerepet játszhattak.
Valamint alkalmunk nyílt Réti Szabó János fafaragó mester és regölő mindkét irányultságú munkájába is belepillantani, ami ténylegesen építő jellegű és tanulságos volt. Ami a fafaragást illeti például jó volt végre egy mesterember szájából hallani a maga által készített érték szimbolikájának tartalmát, annak mikéntjét, s miértjét. S maga a szer is emberközeli, s megnyerő volt.
Ami azonban számomra talán a legfontosabb, legtanulságosabb, s leginkább példa értékű volt, az az ott lévő emberek egymáshoz való viszonya, s embersége volt. Azt hiszem sikerült belepillantanom a hajdúk lelkiségébe. Emberségébe, nagylelkűségébe, tréfás, vidám, s ha alkalom nyílik rá, mulatós kedvébe, harcban pedig ügyességükbe, keménységébe s abba, hogy amikor a magam fajta ember meghatottsága már-már könnyeket csalna a szembe, akkor ők a magunk módján tréfával űzik azt el…
Ez például abban is megnyilvánult, hogy amikor második ölelkezésünk után sikerült búcsút vennem az ottaniaktól, s autóba szálltam, ők táncolni kezdtek, hujjogtak, s dobálgatták a kalapjukat, s közben az a csalafinta tekintet csillogott a szemükben, amivel az ember elűzi a szomorúságot, s fittyet hány a bánatnak…
A Nagylelkűségről csak annyit, hogy menjetek a Hortobágyra emberek, 5 Ft-ért árulják a jobbnál jobb fajta bicskákat, és nyúzókéseket…


Végezetül Tajta Zoli barátom szavaival, s azt kissé kiegészítve zárom soraim:
„A jó barátság alapja a pontos elszámolás, s magja a kölcsönös segítés, megbecsülés, nagyvonalúság, nemesség és emberség.”

Isten áldjon minden Hajdút!

„Vér” Medve